Pár óra a „harctéren” …..
Meghívót találtam a postaládában. Tüzérek vizsgagyakorlatára invitálnak a Bakonykúti Csörlőházi Lőtérre.
Készülődök,- kissé izgatottan, - hisz oly sokszor elmondtam: kimegyek tiltakozni a nagy zajhatású lövészetek és természetrombolás miatt. Nincs harag, inkább meghívtak.
Marics József polgármester úr lesz ma a kísérőm, pontosan, a megbeszélt időpontra érkezik. A falu felett helikopter húz át – nos, szóvá teszem ezt is gondolom, miközben a lőtéri útra kanyarodunk. Nem jutunk messzire, őrök állják utunkat, majd a Meghívó láttán: „mehetnek tovább”. Lassan kanyargunk az árvalányhajtól ezüstösen csillogó dombon felfelé, majd a katonai tábor kerül a látómezőmbe.
A kijelölt parkolóban három busz, és számtalan személyautó közé beparkolunk mi is. A nyílt napra sokan érkeztek az Akadémia tanárai közül is. Volt tüzérek üdvözlik egymást. Nekem is bemutat Jóska néhány tábornokot és ezredest, köztük dr. Deák János vezérezredest, a Magyar Honvédség egykori Vezérkari Főnökét, illetve Parancsnokát, aki jelenleg a Nemzetvédelmi Egyetem Miniszteri Biztosa. Csolig őrnagy a Csörlőházi bázis parancsnoka mosolyogva üdvözöl, hozott nekem egy méretes fülvédőt. Figyelmemet az álcaháló alatt felállított ütegek kötik le, túl közel vannak, gondolom. Fekete öltönyös úr, a Pintér Művek tulajdonosa érkezik Kecelről. Volt tüzérként jött el, Ő érkezett saját helikopterével. Ma Ő adja le az első lövést is.
A fekete-sárga szalagon túl az ütegek - innen a látogatók. A robusztus épület előtt megnyitó beszédet tart dr. Szabó Tibor alezredes a Nemzetvédelmi Egyetem Tüzér tanszék vezetője és dr. Felházi Sándor mérnök ezredes a Nemzetvédelmi Egyetem Hadtudományi kar dékánja. Elfoglaljuk helyünket az erős, vastag falú, biztonsági üvegekkel ellátott tribünön. A tájékoztatás kihangosítón keresztül történik, a narrátor dr. Furján alezredes mindenről nyíltan tájékoztatja a jelenlévőket, lehet fotózni is.
Elmondja, hogy az éleslövészetre csak akkor kerülhet sor, amikor a tüzérek 300-500 alkalommal kipróbálták már a szimulátoros rendszeren tudásukat. Amíg ez a korszerű berendezés nem állt rendelkezésre, addig a gyakorlatot éleslövészettel szerezték meg. Megállás nélkül sorolja: mikor, melyik üteg, mivel lő, hány kg a töltet, a lőpor, a láda súlya. Ismerteti hol, milyen lövegek kerültek felállításra, hatótávolság … stb.
Közben a katonák pakolják a hosszú zöld csöveket a lyukakba, majd egyszer csak megremeg alattam a föld, görcsbe rándulok,- nem tudom mi történt, de reszketek, kinyitom szemeim. Erre nem számítottam! Az ütegnél füst, az álcaháló, mint a pilleszárnya a levegőben,- a távolban hatalmas füstoszlop csap fel, perzseli a dolomitgyepet, de a piros zászló ismét lecsap, lövések követik egymást - már alig hallom a felsorolt számokat – a D20-as ismét tüzet okád, a fülvédő már nem véd, az idegek és izmok dulakodnak bennem! Én nem elájulni jöttem...! - Lassan felocsúdok - ez itt az éleslövészet! Újabb lángnyelv csap fel balról, melyik üteg, hány kg lövedéket ….. A fejem kapkodom, nem tudom, merre nézzek. Egy katona fogja meg a karom, áll mellettem mondja: nyugalom, meg lehet szokni, lazítson! - Beszélgetünk, már amennyire itt lehet és megtudom: mentős. Figyelmes, a nyugalma rám ragad, mellette a felesége áll.
Odébbállok, elhagyott táskám keresem – ott találom, ahol hagytam -, jólesik egy kis hideg víz.
Egy fiatal tiszt csapódik mellém, ujjával jelzi: TŰZ! - és mosolyog. - a fiam lehetne, gondolom. - Már nem kell többé a piros zászlót figyelnem, csak Őt...! és az épület még meg-megremeg. - Kérdezi félek-e. Igen, a válaszom. Én csak egy civil vagyok, - aki most esett át a tűzkeresztségen. Nem gyakran járok tüzérségi gyakorlatra, de készültem már rég... látogatóba. Nem ránk lőnek,- mondja - itt nem lehet bajunk. -A hirtelen beálló pillanatnyi csendben beszélgetünk- Nem ez a gond, ezt tudom! Hanem az a hatalmas sas, kit szombat este láttam felrepülni, ott a hegyen, vele most mi van?! Valaki mondja: semmi gond, az elrepül, az őzeket sem zavarja, - mondja valaki más!
Ismét dörögnek a lövegek, a becsapódások nyomán füstoszlop csap fel...- és látom, amint a katonák rátapadnak az üvegre, a távcsőre, ....újabb és újabb óriási dörrenések rázzák meg az épületet. Nem szűnik belőlem a görcs, a félelem csontig hatol, összerándulok minden dörrenésre, - ez nem az ajtócsapódása volt! - a katona int: Tűz!
A hangszóróból hallom még az értékelést: célba talált, 3 és fél km-re, 500 méterre, a repeszek pusztító hatása 500 méterre terjed..!
A Kopasz hegyen a „kockásra” alakított célterületen most fehér és zöld céltáblákra, régi kiselejtezett tankokra lőnek, lehetnék akár én is ott az árvalányhajtól csillogó dombtetőn …, a tüzérek vizsgáznak ma. Ők nem érzik a légnyomást, nem hallják a dörrenést.
Újabb típusú fegyver következik: látom a távoli hegyen a becsapódó lövedéket: mint kígyó hullámzik végig a gerincen, követi a célpontot, majd elvész a molyhos tölgyek közt.
Aknavetőtűz következik, valamivel csendesebbek, - azonban a gondolataim a színpompás gyurgyalagok felé kalandoznak - miközben fülemet benn dobverők püfölik, adrenalin szintem csúcsot dönt - vajon homokfalba vájt fészkeikben mit csinálnak most fiókáik...
Egy hölgy mondja mellettem: szeretne Alapítványt a tüzéreknek. Nemes a gondolat! Majd elhangzik: ez a lőtér a legnagyobb Európában! Tudod, mennyi pénzt hoz az országnak?! - kérdezi. Nem tudom, és nem tartom jó ötletnek, hogy idegen hadsereg katonái gyakorlatozzanak a Bakony lankáin, pénzért, egyezményért, bármiért, de gondolataimnak gátat szab a Konkursz páncéltörő-rakétatűz. A becsapódások nyomán lassan az egész hegyoldal füstöl, rakétalövedék okozta lángnyelvek perzselik a dolomitgyepet - ott fenn a hegyen.
A lőpor a kilőtt anyag vajon mennyi kárt okoz?!
Mondják, a lövészet után mennek mentesíteni, begyűjtenek minden maradékot.
Csípős lőporfüst teszi próbára érzékszerveim, néhány fotót készítenék. Régi ismerős siet segítségemre, tüzér ezredes volt – már nyugdíjas. Csillogó szemmel kattint néhányat és mellettem marad a vastag biztonsági üvegnél. A 80-as években épült - a retro divat manapság – és látom a törött biztonsági üveget, a repeszeket ... Mégis, ha eljöttem, látnom kell, a lehető legközelebbről, mi történik itt. Az újabb kilövések nyomán a felcsapó láng, a porfelhő, a robaj, összerándulok, - mint már annyiszor, és Ő nevetve kérdezi: hogy vagy? Válaszom rövid .... ! Az üvegen túl faldarabok potyognak a párkányra, látom a kipottyanó töltényhüvelyt magam előtt, - a katonák teljes nyugalomban „dolgoznak” tovább.
- Ma csak a tüzérek vizsgáznak, vajon mi történik itt, mikor felvonul minden egység: harckocsik és híradósok, teherautók, szállító járművek, gyalogosok, légierő.....
…........Szememmel Jóskát keresem – látom, a lépcsők mellett telefonál. Int, menjek, engem kérnek, szaggatottan hallom a férfihangot: nagy a zaj! Füstöl a hegy!- aztán már nem hallok semmit, mert a fülvédő alatt kissé megsüketültem. Mondja hívták kétszer is panasszal, nagy a zajhatás Kutiban! - és ezt most nem értem – az ütegeket háttal Kutinak állították fel és ellenkező irányba történnek a kilövések – mégis nagy a zajhatás?
A múlt héten én is a panaszosok táborát gyarapítottam még. A megosztott irányzású lövészetek alkalmával a zajhatás Bakonykútiban zavaró, esetenként elviselhetetlen. A faluban sok idős ember él, egészségük sem a régi már, újszülöttek sírnak fel reggel álmukból. A kutyák ugatnak, sírnak, mondják mások.
Tavaly novemberben – a honvédelmi tárca kabinetfőnöke, dr. Szarka Gábor úr elfogadta a meghívásunkat. Csökkentett mennyiségű töltettel lőnek a jövőben és a sorozatlövéseket is mellőzik ígérte. A falu felett nem lőnek és repülnek át azóta, beváltották ígéretüket. A tiltakozásra nem került sor. Megértette a tárca vezetése és a panasszal élő lakosság: a problémákat meg kell beszélni és megoldást kell találni arra, hogy a felek konfliktusok nélkül éljenek egymás mellett. A zajhatás valóban csökkent!
Természetesen ez még mindig nem az az állapot, melyet szeretnénk, mert az élővilág ugyanúgy károsodik.
Két óra éleslövészet után bejelentik, elhagyhatjuk óvóhelyünket. Csillogó szemű idős katonák beszélgetnek mellettem (tetszett nekik a katonák teljesítménye): „emlékszel, amikor a Sándor tanyától 110-et lőttünk egymás után? - nem szerettem volna akkor én Kuti lakos lenni, sem vadon élő állat, madár, de még dolomitgyep és árvalányhaj sem a Bakonyban.
A program folytatódik. Az emlékműhöz megyünk, melyet négy katona emlékére emeltek. Az aknavető mellett haltak meg 1994-ben. A rövid beszéd után, melyben dr. Mlinárik alezredes felhívja a lövészek figyelmét a pontos és figyelmes munkára koszorúzás következik.
A lövések okozta dörrenések félelmetesek voltak ugyan, de láttam a katonák fegyelmezett munkáját az ütegeknél. A kilövő állásoknál mindenki pontosan teljesítette a feladatát. Láttam, amint a ládák tetején azonnal adminisztráltak minden műveletet. Eltévedt lövedék nem volt. „Csak” a kijelölt „célterület” került belövésre, melyet hermetikusan zártak minden irányból. A tűzoltóautók készenlétben álltak csakúgy, mint az egészségügyi szolgálat.
Rend és fegyelem volt.
A katonák, a tisztek udvariasak, mosolygósak segítőkészek voltak. Nekik ez a munka, a hivatás. Tudják és felkészültek arra, hogy ha kell, akkor menni kell oda, ahol hasonló lövések célpontjai lehetnek.
Láttam csinos, fiatal szőke lányokat is egyenruhában az ütegek mellett, nem tudom mi vonzotta őket erre a kemény életre, de nem cserélnék velük.
A tisztáson még beszélgettünk, néhányan fotókat készítettek a „százötvenkettesnél”, Csolig őrnagynak megköszönöm a fülvédőt, valaki madárcsicsergést hall, - figyelem az ölelkező - búcsúzkodó bajtársakat, Pintér úr is elköszön: mondja, megnézi szép falunkat felülről, majd gurulunk mi is hazafelé...
Teri néni virágai köszöntenek a faluba érve. Sietve indultam volna a saját, békés, rózsaillatos kertembe. A csípős lőporszag, amit ruháimon hoztam azonban nem nyerte el Lucánk tetszését. Nem várt örömmel, mint máskor. Ma is sírt félelmében, bekéretőzött a házba, mint már annyiszor - hiába.
…......„ Négy nap dörgött az ágyú Vízakna s Déva közt, ott minden talpalatnyi földet vér öntözött...” dünnyögöm magamban, miközben megszabadulok „illatozó” ruháimtól a tornácon.
Köszönöm a meghívást, hogy ott lehettem a vizsgalövészeten.
Gratulálok a sikeres ifjú katonáknak, kívánom, ne kelljen háborúban alkalmazniuk a megszerzett tudást, és kérem: ne küldjenek több meghívót....
Takácsné Albert Judit
